Kemény kritika: botrányos a helyzet női röplabdában – exkluzív interjú

Az okokról beszélgettünk az egyik legsikeresebb magyar röplabdaedzővel.

– Nem mondtál le a nyári Európa-liga sorozat után, de nem is vártad meg az Eb-selejtezőket, hanem egyszerűen a kettő között, külső szemlélő számára némileg talán érthetetlen időpontban távoztál a kapitányi posztról. Mi vezetett ehhez a döntéshez?

– Röviden és tömören az elmúlt egy év.

– És egy picit hosszabban?

– Egy hosszú folyamat következménye, hogy most ezt a döntést hoztam – kezdett bele magyarázatába a Vasas Óbuda csapatának edzője, aki klubszinten háromszoros bajnoknak és ötszörös kupagyőztesnek vallhatja magát. – Két évvel ezelőtt nagy becsvággyal, motivációval és lendülettel kezdtem bele a munkába, és akkor ezt láttam a játékosok, valamint a szövetség vezetése részéről is. Ha így visszagondolok, akkor az első repedés ezen a bizonyos csapaton már a 2011-es Euroliga végén bekövetkezett, amikor Filipovics Anita lemondta a válogatottságot. Az ezt követő, őszi olimpiai selejtező borzasztóan sült el, amellett, hogy páratlan sérüléshullám sújtott minket, már azok a feltételek sem álltak rendelkezésünkre, amik előtte a nyári felkészülés alkalmával még megvoltak. Ez a helyzet egyre csak durvult, ezt persze érezték a játékosok is, és egy idő után egész egyszerűen túl sok idő ment el a szakmán kívül minden másra, egyre többet kellett foglalkozni a többi tényezővel. Nem szeretnék visszafelé senkire sem köpködni, vagy bárkit befeketíteni, de tény és való, hogy borzasztó szervezetlenség jellemezte az egész utóbbi időszakot, a szövetséget is beleértve. Nem volt gazdája ennek a nemzeti csapatnak, nem voltak meg semmilyen szinten sem a minimális feltételek, amire egy nyugodt munkát lehetett volna alapozni.

– Hirtelen döntés volt a lemondás, vagy ahogy rakódtak egymásra az események, folyamatosan érlelődött benned a gondolat?

– Utóbbi. Ahogy telt az idő, egyre többször gondolkodtam el a folytatáson, és azon, hogy van-e ennek értelme. Amikor Nagy Kornél, a válogatott technikai vezetője elköszönt előbb a szövetségtől, majd a budapesti Euroliga fordulón a csapattól is, utána senki nem volt, aki összefogta volna a csapat körüli történéseket, ide-oda dobálták ezt a posztot az MRSZ-en belül, követhetetlen volt, ki mikor épp mit csinál, senki nem tudott segíteni semmiben. Ezt persze megint csak érezték a lányok is, hiszen a szakmaiatlanság, a felkészülés komolytalansága miatt egyre többen mondták vissza a válogatottságot. Az egész rövidtávú koncepció az idei Eb-selejtezőre lett kitalálva, ez volt az első fő cél, ennek ellenére a végén oda jutottunk, hogy erre összesen másfél felkészülést tudott biztosítani a szövetség. Én még az Euroliga után azt mondtam a lányoknak, mozogjanak már július második felében, hogy ne nulláról fussunk neki az általam tervezett egy hónapos felkészülésnek, aztán persze jöttek a csúszások, hogy csak ekkor, aztán csak akkor tudjuk elkezdeni a felkészülést… A végére maradt másfél hét, amit vagy nem gondoltak komolyan, vagy ha igen, akkor egyeseknek fogalmuk sincs arról, mi kell egy világversenyre való kijutáshoz. Ez tett be az utolsó kaput, az gondolom, ez már teljesen komolytalan, úgy döntöttem, egy bizonyos nívó alá nem kell, hogy lemenjek.

– És úgy gondoltad, a lemondás a legjobb megoldás?

– Nem feltétlenül, de úgy ítéltem meg, ennél nincs jobb megoldás! Hátha ezzel tudom azt jelezni, hogy nem minden működik jól, hogy a háttér bizony eléggé ingatag… Nagyon sajnálom, hogy így alakult, közben is meg azóta is folyamatosan beszélgettem emberekkel, szakmabeliekkel, a családommal, hogy mitévő legyek, jól döntöttem-e, de miután ők is megerősítették, hogy látták rajtam, hogy ingerlékeny és frusztrált vagyok, mert az eltervezett munkát nem tudom elvégezni, így megértették, miért is hoztam meg ezt a döntést. Ettől függetlenül persze szurkolok a lányoknak most az Eb-selejtezőn is, de tudom, hogy csodák nincsenek. Nemrég hallottam egy mondást, miszerint "a fegyverletétel nem nemes dolog, de Nagy Sándor nem tette le és meghalt 33 évesen, Görgey Artúr egyszer letette, és 98 éves koráig élt…" Nehéz döntést hoztam meg, de megtettem.

– Amikor az idei Euroliga után a szövetség beszámolót kért tőled a balul sikerült szereplésről (0 győzelem, 12 vereség – a szerk.), akkor nem érezted, hogy emiatt megingott benned a bizalmuk?

– Nem éreztem ilyesmit, de tudván, milyen helyzetben csináltuk végig az idei nyarat, nem hiszem, hogy ez fair dolog lett volna. Már a felkészülés is zaklatott volt (a válogatottat a tartozások miatt kirúgták a tiszaújvárosi edzőtáborból), ide-oda vándoroltunk, volt hogy péntek reggel tudtuk meg, hogy hétfőn nem mehetünk vissza ugyanabba a városba, ráadásul a játékosok kilencven százaléka érettségizett, vizsgázott vagy megsérült, így pedig teljességgel hiányzott a stabil alap. Talán jól szemlélteti a helyzetet, hogy az utolsó fordulóra két "turistát" is magunkkal kellett vinnünk, hogy meglegyünk tizenketten…

– A tavaszi botrányok idején mennyire voltál te az ütközőpont a szövetség és a játékosok között?

– Az elnökségnek tett beszámolóm után felrótták, hogy miért nem vontam burkot a csapat köré, és miért nem állítottam meg az információ-áramlást, miért tudtak a lányok meg sok olyan dolgot, amit nem kellett volna. Én erre megkérdeztem, hogy mégis hogy gondolták volna ezt, amikor a saját bőrükön érezték a bizonytalanságot?! Volt, hogy nem tudtuk, hol folytatjuk a felkészülést két nap múlva; volt, hogy csapatvezető hiányában magunknak kellett intézni mindent; a kollégáim nincsenek kifizetve; rengeteg játékosnak ebben az időszakban dőlt el a sorsa, hogy ki tudnak-e menni külföldre, és ha igen, akkor hova – tele volt a fejük döntéshelyzetekkel. Ezeket mégis hogy kellett volna kivédenem? Nem voltak rá eszközeim, ugyanakkor ezek mind-mind a komoly munka kárára mentek. (A válogatott tagjai közül Milovits Júlia Szerbiába, Dékány Bernadett Olaszországba, Nagy Eszter az Egyesült Államokba szerződött – a szerk.)

– Belülről a stábot mennyire érezted egységesnek? Hallottam olyan hangokat, hogy bizony belülről is tettek az ellen, hogy már ne te legyél a szövetségi kapitány…

– Igen, én is hallottam a dologról, de úgy gondolom, hogy mindenkivel voltam olyan korrekt viszonyban, hogy ha valakinek valami baja lett volna velem, akkor azt el merte volna mondani. Ha meg esetleg mégsem, akkor tartsa is meg magának… A motiváció az talán már nem mindenkiben volt meg úgy, mint az elején – de ez rám is elmondható volt sajnos.

– Az, hogy Németh Lajos elvállalta utánad a szövetségi kapitányi posztot, meglepett?

– Meg, de azért valahol számolni lehetett ezzel a lehetőséggel. Hogy őszinte legyek, inkább az lepett meg, hogy eddigi másodedzőm, Hollósy László nem vállalta – ha pedig már nem vállalta a kapitányságot, akkor miért ment el ugyanúgy másodedzőnek?! Ez számomra kicsit furcsa. Bár talán ő is tudja, hogy ennek a csapatnak sok esélye nincs, és talán nem akarta a nevét adni hozzá. Németh Lajos tűzoltóként került képbe akkor, amikor nem maradt senki, aki beugorjon ebben a nehéz helyzetben. Egy ideig az is felmerült, hogy még ezt a másfél hetes felkészülést is visszamondják, mert minek, de Lajos bá’ nem akarta, hogy egy Eb-selejtező előtt csak a reptéren találkozzanak először a játékosok… De abban szinte biztos vagyok, hogy hosszú távon ő nem fogja ezt vállalni.

– Van, amit másképp csinálnál?

– Ezen nem gondolkoztam, de nyilvánvaló, hogy én is hibáztam sok mindenben, hisz valahogy eljutottunk idáig. Más kérdés, hogy bizonyos játékosok részéről nem értettem a reakciókat, hogy miért nem jelent annyit a válogatottság, hogy elvállalják, majd komolyan vegyék, és tegyenek is érte valamit… Még hálistennek vannak a csapatban olyanok (pl. a csapatkapitány, Liliom Rita), aki hihetetlen energiákat mozgósít, hogy működőképes maradjon a csapat. Ő például tele van ötletekkel, hogy miként lehetne jobbá tenni a csapatot – nagy kár, hogy nincsenek sokkal többen. Azokról akik visszamondták a válogatottságot, azt érzem, hogy kihasználták a sportágat az egyéni karrierjük építésére. Itt egyet kell értenem Kelemen Istvánnal abban, hogy ezek a játékosok elfelejtették, honnan is kerültek ki külföldre, hol tanultak meg röplabdázni. Itt építették fel őket, innen mentek tovább, innen indultak neki a nagyvilágnak. Mindemellett ráadásul fiatalok is, nem értem, miért nem vállalják a dolgot. Rendben, ebben nyilván benne vannak a nem túl jó feltételek, de akkor is. A szövetség elnöke, Tóth Tamás mondjuk pont ezt nem érti meg, hogy a lemondásokban bőven benne van az, amit itt tapasztaltak a csapat körül – így nem lehet ezt csinálni… (Kelemen István, a nemrég kinevezett férfi szövetségi kapitány a hunvolley.blog internetes szakportálon beszélt a férfi válogatott sanyarú helyzetéről. A cikk itt olvasható.)

– Amikor a kinevezésed után beszélgettünk, akkor említetted, hogy a szövetség vezetése rövid-, közép- és hosszútávú tervet is kért tőled. Ezekből megvalósult bármi is?

– Igen, az első év nagyon szépen sikerült, mindenki nagy lendülettel tette a dolgát, léptünk egyet előre, megmutattuk magunkat a nemzetközi mezőnyben, voltak sikerélmények is, hisze négy meccset nyerni tudtunk. Aztán sajnos sem a gazasági háttér, sem a csapat nem bírta ezt a lendületet, így a többi cél nem is tudott megvalósulni. Az út elején arról volt szó, hogy megpályázzuk a 2015-ös Európa-bajnokság rendezését. Kérdem én: hol van az a pályázat? Komolyan gondolták azt egyáltalán? Attól félek, hogy nem, csak egy fantazmagória volt az egész. Középtávú tervekről így nem is beszélhetünk. Nézzük csak meg, mi volt a férfikapitány-választással. Felkérték Demeter Györgyöt, aki cserébe annyit kért, hogy a szövetség írja le, mit tudnak biztosítani neki és a csapatnak. Nos, szerintem mindenki meg tudja tippelni, miért nem ő lett a kapitány…

– A válogatottnak nyilván nem jó, hogy lemondtál, klubcsapatod, a Vasas szempontjából viszont kifejezetten előnyös, hiszen így nem kell három hétre itthagynod a teljesen átalakuló, megfiatalodott óbudai együttest.

– Való igaz, és bevallom őszintén, hogy ha csak egy nagyon kicsi szelete is volt a döntésemnek mindez, de ez is közrejátszott. Másodedzőmnek, Kőnig Gábornak most született meg a kisfia, értelemszerűen több időt tölt a családjával, így nehéz lett volna itthagyni három hétre a lányokat, hisz az sem biztos, hogy az edzéseket meg tudtuk volna oldani. Viszont ha már így döntöttem, akkor próbálok nem is rágódni a múlton, hanem csak a saját lányaimra koncentrálok, hiszen komoly feladataim vannak velük. A Vasasnál megszokott, hogy minden évben új csapatot kell építeni, de ilyen durva váltásban talán sose volt részem, mióta itt vagyok lassan tíz éve. A mostani csapat alapját a tavalyi junior együttes alkotja, kiegészülve Miklai Zsanettel és Lévai Viviennel, valamint a négy érkezőnkkel, Tálas Zuzsannával, Szabó Adriennel, Tóth Andreával és Vacsi Evelinnel. Szerencsére lelkesek, próbálnak megfelelni az elvárásaimnak, és hála istennek ez javarészt sikerül is.

– Megbántad, hogy majd’ két évvel ezelőtt elvállaltad a kapitányi posztot?

– Egyáltalán nem! Rengeteget tanultam, sok mindent átéltünk a csapattal közösen, jó ellenfelek ellen játszhattunk, nagyon nagy kár, hogy ilyen rossz szájízzel, ilyen szomorúan kellett elválnom a lányoktól. Ugyan a keret szűkös, és nincs tizenkét nemzetközi szintű magyar játékos jelenleg, de komolyabb ráfordítással hosszabb távon működhetett volna a dolog, kifuthatta volna magát a csapat.

– Tegyük fel, hogy jön egy másik vezetés a szövetségben, aki ismét felkér kapitánynak. Elvállalnád megint?

– Az biztos, hogy nagyon meggodolnám. Hasonlót tudok elképzelni, mint amit Demeter György tett: ha így alakulna, szeretnék egy olyan tervet, olyan stratégiát magam előtt látni, amit komolyan lehet venni, aminek megvan az anyagi háttere, amire lehet építeni, amire lehet támaszkodni. Ha ez meglenne, akkor a csapat összetételétől és az esélyektől függetlenül elvállalnám, hiszen az értelmes munkát mindig szerettem. Nincs bennem sértődöttség, inkább tényleg csak szomorú vagyok, hogy így kellett véget érnie a történetnek…